Sziasztok!(:
Köszönöm szépen az előző részhez írt szösszeneteket. Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész. Az érettségizőknek egy kalappal! Ne izguljatok( annyira ). Puszillak benneteket:*
Have a nice day,
S.xx
Rejtelmek.
"Vannak mélységek, melyeket csak a szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg."
.jpg)
Lehetetlen olyasmit kérni valakitől, hogy értékelje a kis dolgokat, amíg meg nem érti mások helyzetét vagy éppen azt, hogy a kis dolgokat figyelmen kívül hagyta. Én sem értékeltem egészen addig amíg bele nem kényszerültem egy székbe, ami meghatározza az életem további részét. Az evés, ivás, mozgás és még a mellékhelyiségbe való dolgok elvégzésére sem voltam képes többet egyedül. És mindez egy figyelmetlen, de hatalmas hiba miatt.
Sosem vontam felelősségre senkit, nem pereskedtem, nem mutogattam ujjal senkire, mert tisztában voltam a dolgokkal, ahogy a történtekkel is. Java részt megérdemeltem, hogy az élet egy székbe kényszerített csak nem gondoltam volna, hogy ennyire nyomorultul fogom érezni a nap minden percét. Érezted már úgy, hogy hasznavehetetlen vagy? Hogy minden mozzanatodat más irányítja és határozza meg? Nem? Én igen. Beth-től és Anne-től függök, akik ápolóimból legjobb barátaim lettek, akik immáron minden félelem és undor nélkül csövezik be a testemet, mosdatnak meg és a nehezebb napon eltűrnek.
Évekig úgy gondoltam, hogy nekem valamiféle felhatalmazásom és jogom van arra, hogy rosszkedvű és szemét legyek. Utáltam a körülöttem lévőket, s beintettem mindenkinek, aki csak egy kicsit is szánakozó tekintettel figyelte, ahogy a motoros székemmel próbálom magamat vezérelni. Esténként tettem ki a lábamat a házból néhány perc erejéig, hogy friss levegőt szívjak, semmi több. Sosem voltam olyan ember, aki a lakásban tesz vesz egész nap, olvas, teázik és ezt élvezi. Szerettem a veszélyt, a mozgást és az emberek rohanását a világban. Utáltam ülni, tétlennek lenni és figyelni az óra kattogását a falon.
És mi volt a legrosszabb a dolgokban? Nem..nem az, hogy még arra is képtelen voltam, hogy megkönnyítsem a helyzetemet és életemet ontsam. Az emberek. Szegény kislány, pedig milyen szép élete volt. Gyere arrébb kislányom, engedd el a tolószékes nénit. Mindannyiuk szemében ott volt a nyomorék szócska, csak éppen egyiküknek sem volt mersze kimondani, egészen addig, amíg Anne-el és Beth-el nem találkoztam. Ők kimondták, s helyre tettek. Gyűlölték nézni amit csinálok magammal, hogy eltaszítom magamtól az embereket, akik eddig tisztelettel bántak velem. De mit tehettem volna? Mosollyal az arcomon mondtam volna, hogy minden rendben, jól vagyok? Akkor kinek hazudtam volna? Magamnak, vagy nekik? Vagy esetleg mindenkinek?!
Egyik nap viszont Anne megelégelte a dolgokat és lépett. Egy festővászonnal, ecsetekkel és festékekkel jött a délután, amiért a haját tudtam volna tépni, ha a kezeim nem lettek volna bénák. Életem része volt régebben a művészet, amit állapotomra nézve nem tudtam folyatni. Legalábbis azt hittem. Elég ebből az önsajnálatból Samantha. Felnőtt, életvidám nő és mégis úgy viselkedik mint egy dühös kamasz. Persze, amikor kijelentettem neki, hogy van okom dühösnek lenni elküldött a francba. Attól mert nyomorék lett nem kell úgy viselkednie mintha az lenne. Ma pedig festeni fog! És itt csodálat ült ki a szemembe, míg ő a hátsó kertben felállította a festőállványt és ráhelyezte a vásznat. Nem értettem, hogy várhatja el tőlem, hogy fessek.. jobb kezes voltam, de hasznavehetetlen karom miatt csak a balra számíthattam. Most úgy teszünk mintha egy kisgyermek volna. Megtanulja használni a bal kezét, lépésről lépésre. Nem baj, ha először nem megy, megküzdünk érte. Van két gyerekem, velük is átvészeltem, magával is átvészelem.
Ettől a naptól fogva változott meg az életvitelem. Értékeltem a nap minden percét. A madarak csicsergését, a meleg nap sugarait a bőrömön, a szellőt, a virágokat és még az esőt is. Azok voltak a kedvenc napjaim. Előre éreztem az eső illatát, s tudtam, hogy egy hirtelen jött zivatar tart épp felénk. Az utcán töltött napjaim száma megnőtt, sokkal több időt fordítottam arra, hogy a régi ismerőseimet hallgassam meg, akik leállítottak, mint a négy fal között töltöttekére. Persze néha így is voltak rosszabb napjaim, tüdőgyulladások és megfázások, magas láz, testi fájdalmak. Ezeket már nem viseltem olyan jól, mint szerettem volna. Az ilyen estéket beszélte végig Anne, hogy milyen büszke a gyermekeire és a szavai is ugyan erről tanúsítottak. Csodálta őket, hacsak nem bálványozta. Jó volt látni, hogy ugyan úgy kezel mint a többi embert, de mégis másként viszonyul hozzám.Tiszteltem azért, amilyen ember ő. Hogy bármennyi terhet elbír, és nem cövekel le egy akadály előtt sem.
Viszont semmiképp sem tudtam feldolgozni a fia, Harold tekintetét. Nem zavart már az emberek viselkedése a közelembe ő mégis... másképp nézett rám. Nem tudtam volna akkor és most sem elmondani mi volt abban a csillogó szürkés szempárban,s a közte és Anne közötti érdekes légtérben sem. Szinte szikrázott a levegő közöttük.
- Én akkor megyek is, Sam. - köhintett egyet Beth. - Betudnál jönni egy percre, Anne?
Anne alsó ajkát beszívva járatta tekintetét köztem és fia között, amit én állítottam meg egy apró sóhajjal.
- Menj csak Anne. - küldtem felé egy biztató mosolyt. - Nem hinném, hogy kárt tudnék a fiadban tenni.
- Csak egy perc és itt vagyok. - simított végig vállamon. - Viselkedj, Harry.
A fiú csak biccentett, kezét nadrágja zsebébe mélyesztette el, míg tekintete a festményt mustrálta. Csönd telepedett közénk, amit csupán a környező természet moraja tört meg. Szeme sarkából lopva idegesen a ház felé tekintett.
- Tényleg nem harapok. Főleg, hogy valószínű gyorsabban futsz, mint amivel ez az izé menni tud.
Csönd, és semmi válasz, de az ajka sarkában lévő rángatózás már jó jelnek bizonyult. Kezeit kihúzta a zsebéből, hátát kihúzta, majd a hajába túrt.
- Profinak látszik. - bökött a fejével a festmény felé. - Hosszadalmas munka lehet.
- Három-négy nap. Régebben egy nap is elég volt, de a kezeim nem bírják már olyan jól a hosszú munkát.
Aprót bólintott.
- Édesanyád sok szép dolgot mesélt rólad, Harold. Nagyon büszke rád. Remek asszony. - a kormányra helyeztem ujjaimat, s hátrább tolattam a vászontól. - Rá hasonlítasz.
- Sokan mondták már. - lehetett érezni, hogy feszeng a közelemben. Tekintetét csak ritkán emelte rám, akkor is csak egy pillanatra, ami őszintén egy kicsit zavart. A kisgyerekek csinálnak ilyet, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miért ülök egy székben mozdulatlanul.
- Gondolom édesanyád nem készített fel rá, hogy mire számíts. - aprót ráztam a fejemen. - Anne már csak ilyen. Ne érezd magad kellemetlenül a közelemben, sok ember van hasonló helyzetben, mint én. Egy idő után meglehet szokni. Nem szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Addig amíg lélegzem és tudok dolgokat csinálni már megérte felkelni.
- Mehetünk ebédelni? - Anne daloló mégis aggódó hangja hallatszott fel nem messze tőlünk. Harold egyből oda kapta a tekintetét, majd felém fordulva egy apró biccentést tett. Talán megértette... egyszer talán én is megérthetem, hogy miért ilyen távoli a kapcsolatuk Anne-el. Addig viszont még rengeteg víznek kell lefolynia, hogy mindent tisztán és érthetően lássak, amit az esőfelhők eltakarnak. Egy nap ...tudom, hogy a felhőket eltávolítva ki fog sütni a nap.
Sosem vontam felelősségre senkit, nem pereskedtem, nem mutogattam ujjal senkire, mert tisztában voltam a dolgokkal, ahogy a történtekkel is. Java részt megérdemeltem, hogy az élet egy székbe kényszerített csak nem gondoltam volna, hogy ennyire nyomorultul fogom érezni a nap minden percét. Érezted már úgy, hogy hasznavehetetlen vagy? Hogy minden mozzanatodat más irányítja és határozza meg? Nem? Én igen. Beth-től és Anne-től függök, akik ápolóimból legjobb barátaim lettek, akik immáron minden félelem és undor nélkül csövezik be a testemet, mosdatnak meg és a nehezebb napon eltűrnek.
Évekig úgy gondoltam, hogy nekem valamiféle felhatalmazásom és jogom van arra, hogy rosszkedvű és szemét legyek. Utáltam a körülöttem lévőket, s beintettem mindenkinek, aki csak egy kicsit is szánakozó tekintettel figyelte, ahogy a motoros székemmel próbálom magamat vezérelni. Esténként tettem ki a lábamat a házból néhány perc erejéig, hogy friss levegőt szívjak, semmi több. Sosem voltam olyan ember, aki a lakásban tesz vesz egész nap, olvas, teázik és ezt élvezi. Szerettem a veszélyt, a mozgást és az emberek rohanását a világban. Utáltam ülni, tétlennek lenni és figyelni az óra kattogását a falon.
És mi volt a legrosszabb a dolgokban? Nem..nem az, hogy még arra is képtelen voltam, hogy megkönnyítsem a helyzetemet és életemet ontsam. Az emberek. Szegény kislány, pedig milyen szép élete volt. Gyere arrébb kislányom, engedd el a tolószékes nénit. Mindannyiuk szemében ott volt a nyomorék szócska, csak éppen egyiküknek sem volt mersze kimondani, egészen addig, amíg Anne-el és Beth-el nem találkoztam. Ők kimondták, s helyre tettek. Gyűlölték nézni amit csinálok magammal, hogy eltaszítom magamtól az embereket, akik eddig tisztelettel bántak velem. De mit tehettem volna? Mosollyal az arcomon mondtam volna, hogy minden rendben, jól vagyok? Akkor kinek hazudtam volna? Magamnak, vagy nekik? Vagy esetleg mindenkinek?!
Egyik nap viszont Anne megelégelte a dolgokat és lépett. Egy festővászonnal, ecsetekkel és festékekkel jött a délután, amiért a haját tudtam volna tépni, ha a kezeim nem lettek volna bénák. Életem része volt régebben a művészet, amit állapotomra nézve nem tudtam folyatni. Legalábbis azt hittem. Elég ebből az önsajnálatból Samantha. Felnőtt, életvidám nő és mégis úgy viselkedik mint egy dühös kamasz. Persze, amikor kijelentettem neki, hogy van okom dühösnek lenni elküldött a francba. Attól mert nyomorék lett nem kell úgy viselkednie mintha az lenne. Ma pedig festeni fog! És itt csodálat ült ki a szemembe, míg ő a hátsó kertben felállította a festőállványt és ráhelyezte a vásznat. Nem értettem, hogy várhatja el tőlem, hogy fessek.. jobb kezes voltam, de hasznavehetetlen karom miatt csak a balra számíthattam. Most úgy teszünk mintha egy kisgyermek volna. Megtanulja használni a bal kezét, lépésről lépésre. Nem baj, ha először nem megy, megküzdünk érte. Van két gyerekem, velük is átvészeltem, magával is átvészelem.
Ettől a naptól fogva változott meg az életvitelem. Értékeltem a nap minden percét. A madarak csicsergését, a meleg nap sugarait a bőrömön, a szellőt, a virágokat és még az esőt is. Azok voltak a kedvenc napjaim. Előre éreztem az eső illatát, s tudtam, hogy egy hirtelen jött zivatar tart épp felénk. Az utcán töltött napjaim száma megnőtt, sokkal több időt fordítottam arra, hogy a régi ismerőseimet hallgassam meg, akik leállítottak, mint a négy fal között töltöttekére. Persze néha így is voltak rosszabb napjaim, tüdőgyulladások és megfázások, magas láz, testi fájdalmak. Ezeket már nem viseltem olyan jól, mint szerettem volna. Az ilyen estéket beszélte végig Anne, hogy milyen büszke a gyermekeire és a szavai is ugyan erről tanúsítottak. Csodálta őket, hacsak nem bálványozta. Jó volt látni, hogy ugyan úgy kezel mint a többi embert, de mégis másként viszonyul hozzám.Tiszteltem azért, amilyen ember ő. Hogy bármennyi terhet elbír, és nem cövekel le egy akadály előtt sem.
Viszont semmiképp sem tudtam feldolgozni a fia, Harold tekintetét. Nem zavart már az emberek viselkedése a közelembe ő mégis... másképp nézett rám. Nem tudtam volna akkor és most sem elmondani mi volt abban a csillogó szürkés szempárban,s a közte és Anne közötti érdekes légtérben sem. Szinte szikrázott a levegő közöttük.
- Én akkor megyek is, Sam. - köhintett egyet Beth. - Betudnál jönni egy percre, Anne?
Anne alsó ajkát beszívva járatta tekintetét köztem és fia között, amit én állítottam meg egy apró sóhajjal.
- Menj csak Anne. - küldtem felé egy biztató mosolyt. - Nem hinném, hogy kárt tudnék a fiadban tenni.
- Csak egy perc és itt vagyok. - simított végig vállamon. - Viselkedj, Harry.
A fiú csak biccentett, kezét nadrágja zsebébe mélyesztette el, míg tekintete a festményt mustrálta. Csönd telepedett közénk, amit csupán a környező természet moraja tört meg. Szeme sarkából lopva idegesen a ház felé tekintett.
- Tényleg nem harapok. Főleg, hogy valószínű gyorsabban futsz, mint amivel ez az izé menni tud.
Csönd, és semmi válasz, de az ajka sarkában lévő rángatózás már jó jelnek bizonyult. Kezeit kihúzta a zsebéből, hátát kihúzta, majd a hajába túrt.
- Profinak látszik. - bökött a fejével a festmény felé. - Hosszadalmas munka lehet.
- Három-négy nap. Régebben egy nap is elég volt, de a kezeim nem bírják már olyan jól a hosszú munkát.
Aprót bólintott.
- Édesanyád sok szép dolgot mesélt rólad, Harold. Nagyon büszke rád. Remek asszony. - a kormányra helyeztem ujjaimat, s hátrább tolattam a vászontól. - Rá hasonlítasz.
- Sokan mondták már. - lehetett érezni, hogy feszeng a közelemben. Tekintetét csak ritkán emelte rám, akkor is csak egy pillanatra, ami őszintén egy kicsit zavart. A kisgyerekek csinálnak ilyet, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miért ülök egy székben mozdulatlanul.
- Gondolom édesanyád nem készített fel rá, hogy mire számíts. - aprót ráztam a fejemen. - Anne már csak ilyen. Ne érezd magad kellemetlenül a közelemben, sok ember van hasonló helyzetben, mint én. Egy idő után meglehet szokni. Nem szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Addig amíg lélegzem és tudok dolgokat csinálni már megérte felkelni.
- Mehetünk ebédelni? - Anne daloló mégis aggódó hangja hallatszott fel nem messze tőlünk. Harold egyből oda kapta a tekintetét, majd felém fordulva egy apró biccentést tett. Talán megértette... egyszer talán én is megérthetem, hogy miért ilyen távoli a kapcsolatuk Anne-el. Addig viszont még rengeteg víznek kell lefolynia, hogy mindent tisztán és érthetően lássak, amit az esőfelhők eltakarnak. Egy nap ...tudom, hogy a felhőket eltávolítva ki fog sütni a nap.
