HARMADIK FEJEZET

Égszakadás

Az élet döntések sorozata. Van, amikor sokat gondolkozunk, kattogunk. Pedig semmi mást nem kellene tenni, csak élni. Cselekedni. Szeretni. Választani. Élvezni. Jóvátenni. Boldognak lenni. Élni.

Harry Styles

   Órákig is figyelhettem volna őket, akkor sem értem meg, hogy hogyan bír így élni egy ember. Etetnek, fürdetnek, ápolnak. És mindez miért? Mert nem tudod saját magad elvégezni. Hogy mi volt az, amit éreztem az ebéd közben? Undor? Düh? Kétségbeesés? Szánalom? Még magam sem tudom pontosan, de valamiért hosszú idő után azt éreztem, hogy csodálom az anyámat. Samantha étkezés közben vidáman kacagott, néha rám emelte mosolygó szempárját, de én azon nyomban elkaptam a tekintetemet, ajkaim pedig szüntelenül mereven egyenes vonalban húzva maradtak. Szánalmasnak éreztem magamat és tán az is voltam. Már régóta. Ahogy a krumplipürét tologattam a villámmal a tányéron azon kaptam magamat, hogy haza vágyom. Nem éltem luxuskörülmények között, sőt sokkal inkább mondanám, hogy csóró módjára éltem csekély fizetésemből barátommal, akivel a másfél szobás kis albérletet béreltük, de nekem ez volt jó. Az ember a saját hibáiból tanul, de erre az egész körülményre mégsem tekintettem úgy, mint egy baklövésre. Persze, ha édesanyám látná, hogyan élek azonnal hazahurcolna, hogy minden mozdulatomat szemmel tarthassa. De pont ezért mentem el. No meg Robin miatt, aki anyámat tökéletesre fonott hálójába csalta. Nem bírtam elviselni a boldog nőt velem szemben, ahogy anyámmal folytatott beszélgetéséből semmiféle letörtség, kín vagy bármi más kihallatszana. Élte és élvezte az életét, miközben a társadalomban ...egy senki volt.
  A házat megkerülve sétáltam a hátsó kert felé, hogy fejemet kiszellőztetve térjek vissza édesanyámhoz. A festmény még mindig ott állt, ahol volt, viszont  a tiszta kék égboltnak már csak a nyomai látszottak. A szürke, fekete felhők egyre közeledtek a ház felé, néhol apró villám cikázott végig, de túl messze volt még ahhoz, hogy a hangja is elérjen idáig. A fák sűrűjében haladtam tovább, kezemet itt-ott megsértette a száraz bokrok ága. Víz morajlását hallottam, majd percekkel és pár méterrel később egy apró patak tűnt fel. Vize tiszta volt, pontosan lehetett látni a kavicsokat. A fű rendezetlen volt, látszott, hogy itt nem szokták ápolni, így miután percekig csak álltam ott és csodáltam a környezetet, leültem. Hajamba beletúrva dőltem hátra, a nyirkos fűszálak átáztatták vékony ingemet. Pár galamb turbékolását lehetett hallani, rigók veszekedését és néha egy-egy mókus is előtűnt a faágak rejtekéből. Itt minden olyan nyugodt volt, semmi nyoma nem volt bármiféle stressznek, aggodalomnak. Az ember itt csak magában volt és az őt körülvevő állatokkal. A telefonom hangos moraja zavarta meg egyedül ezt a nyugalmas, idilli ábrándozást.
- Hello, Styles. - köszöntött Louis. - Milyen az első napod a nyárból? 

Hangosan sóhajtottam, majd ülő helyzetbe tornáztam magamat.
- Borzalmas. 

- A csajszi? Egy láb helyett kettő van eltörve? - nevetett, hangja jókedvűnek tűnt.

- Louis a nő ...nyomorék. - suttogtam. - A fején és a bal kezén kívül semmijét sem tudja mozgatni.

Csönd. 

- Az szar helyzet. Hány éves? 

- Fogalmam sincs. Úgy hiszem, hogy a húszas éveiben járhat.
- Jó csaj? - szemeimet megforgattam, noha tudtam, hogy ő ebből semmit sem lát.
- Louis ... nem tudom. 

- Te ne tudnád? - röhögött. - Harry te vagy a legnagyobb nőcsábász, akit ismerek.
- Jó-jó. - sóhajtottam, bal kezemre támaszkodva elrugaszkodtam a talajtól, ahogy éreztem homlokom lecsorgó esőcseppet. - Szép. Csak... 

- Csak? 

- Idegesít, hogy ilyen... - vártam, majd nyakamat ingem nyakába húzva törtem előre a bokrok, fák között. - boldog és gondtalan. 

- Ne legyél seggfej, Harry! - korholt. - Miért baj, hogy boldog? Úgy gondolod, hogy sokkal jobb lenne neki, ha egész nap csak sírna és panaszkodna? Mert megtehetné! Joga lenne megtenni. 

- Nyomorék, Louis. Ha a helyében lennék... 

- De nem vagy, úgyhogy fogd be és kapd össze magadat. Ha ő képes rá mozgássérülten, hogy úgy álljon a világhoz, ahogy kell, neked is menni fog. Most viszont megyek. Sok sikert, baromarcú! 

   Percekig álltam a szakadó esőben a ház előtti réten. Fejemet az ég felé fordítottam, míg élveztem, hogy a csapadék koppanva érkezik az arcomra és lefolyva távozik onnan. Az állatok hangja most nem csendült fel, csak a lágyan zuhogó eső kellemes zenebonája nyugtatta bensőmet. Louisnak sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magamat, de még mindig nem bírtam szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amit Samantha miatt éreztem. Tényleg zavart, hogy ő tudott mosolyogni mindenen, míg én nem. Hogy anyám figyelmét teljes mértékben ő kapta meg helyettem. Hogy így élt...míg én a nyomorban. Gondoltam, hogy kemény munka árán szerezte meg a vagyonát, de mégis bosszantott. Hogy önző voltam-e? Talán, de nem éppen ez volt a legfontosabb dolog, amivel foglalkozni akartam. Azt szerettem volna, ha anyám rájön mennyire eltaszított magától, amikor hozzáment ahhoz a férfihez, aki minden egyes átkozott találkozókor fiamnak szólít. Pedig tudja, hogy mennyire gyűlölöm, és ki nem állhatom.
- Nem akarok semmit megzavarni, de ha tovább maradsz kint még a végén tüdőgyulladást kapsz.

A fejemet egyenesbe hoztam, szemeimet kinyitottam, de a bele csöppenő cseppek miatt hunyorítanom kellett. A verandán a piros székben ülő szőkeség figyelt, ajkán mosollyal, amitől az enyém még inkább összehúzódott. Ujjaim hajamat szántották végig, míg tartásom egyenes, határozottá vált. Vállamon rántottam egyet válaszként.

- Ne mond, hogy én nem szóltam. - mosolygott továbbra is. - Anne elment vásárolni, ha keresnéd. 

- Egyedül? Miért nem hívott? 

- Hívott, csak foglaltat jelzett neki a telefon. Kijött megnézni hátha itt vagy-e, de miután nem talált sehol mondtam neki, hogy menjen nyugodtan semmi baj nem lesz.
Biccentettem, mindössze ennyi telt tőlem.

- Megkérhetlek valamire, Harold? 

Fejemet oldalra billentettem, kezeimet próbáltam belegyömöszölni farmerem zsebébe, de túl vizes volt ahhoz, hogy lábaimhoz tapadt gatyába csúsztassam őket. Amikor percekig sem feleltem a kérdésére ismét szólásra nyitotta száját egy sóhaj kíséretében. 

- Szomjas vagyok. 

- Hát akkor... 

- Tudom, hogy nem szimpatizálsz velem, de bizonyos mértékig tudom csak megemelni a kezemet és a poharamat nem érem el. - ajkai egyenes vonalba húzódtak, hasonlóképpen az enyémhez. - És ha el is érném, nincs benne semmi folyadék. 

- Ó. 

- Édesanyád valószínűleg még egy óráig távol lesz. Nem kérnék tőled ilyet, ha csak öt percre ment volna el. 

Egy szó nélkül indultam el felé, majd mellette elhaladva a konyhát vettem célba. Hallottam a mögöttem lévő motoros hangot, ami tudatta velem, hogy követ. Csöndben töltöttem neki vizet a pohárba, majd kiegyenesedve a poharat markolva figyeltem őt. 

- Csak tedd le az asztalra. Ott találsz szívószálat, légy szíves tegyél bele egyet. - fejével egy polc felé bökött, ahonnan kivettem egy sárga szívószálat, amit a pohárba helyeztem. A poharat az asztal szélére helyeztem, majd egyet hátráltam. Ne legyél seggfej! Ismétlődött meg a fejemben Louis figyelmeztetése. Samantha közvetlenül az asztal elé irányította magát, ajkai közrefogták a szívószálat, ami még erotikus is lett volna... ha nem ebben a helyzetben látom. A víz rohamosan fogyott a pohárból, nem is telt bele egy percbe sem és már üres volt. 

- Köszönöm. - suttogta, majd bal kezének ujjaival közrefogva a kis távirányítót hátra tolatott, megfordult. Mielőtt elhagyta volna a szobát megállt, válla fölött hátranézett. 

- Beth a vendégházban elrendezte a szobádat. Remélem tetszeni fog. Érezd otthon magadat, Harold. 

Tekintetemmel egészen addig néztem őt, amíg el nem tűnt a látóteremből. Nem értettem...még mindig nem értettem, hogy hogyan tud mindenhez jó képet vágni. Mintha minden rendben lenne, pedig látszólag semmi sincs.